A
szélesen elterülő óceán csendes volt, a Nap sugarai megcsillantak a sima
víztükrön. A jó idő ellenére csak elszórva jártak hajók, és a part is teljesen
üres volt. A nyílt óceánon viszont, a felszínen néha felbukkant itt-ott egy
vörös hajzuhatag. A lány mindig kihasználta az ilyen alkalmakat, hosszú ideig
vizsgálta a területet, majd mikor mindent tisztának talált, kidugta a fejét a
vízből. Ilyenkor megdörzsölte a szemét, vizes haját kisimította az arcából, és
élvezte, ahogy a napsugarak visszatükröződnek vizes, hófehér arcáról.
Ugyanis a lánynak az óceán fenekén
esélye sem volt arra, hogy lebarnuljon. A víz éppen annyira engedte le a fényt
oda, ahol a lány él, hogy egészségesek maradjanak. A barnulásra egyik sellő sem
gondol. És, bár a lánynak sem ez volt minden vágya, szerette a napsütést.
A többi sellő nem merészkedne fel a
felszínre. De Ariel más. Ő vakmerő, és bármit megtenne azért, hogy ha csak a
legcsekélyebb időre is, de kikerüljön a vízből, hogy egy kicsit kiszáradjanak a
pikkelyei, majd később újra, vízre szomjazva bevesse magát az óceánba, és
újratöltődjön.
Mindig ezen gondolkozott. Mindig, amikor
feljött a felszínre, megfordult a fejében, hogy kiúszik a partra, sütteti magát
egy kicsit a napon. De ahhoz túlságosan is félt az édesapjától. Aki még azt sem
engedi meg neki, hogy a fejét kidugja a csípős levegőre.
Mert Ariel apja sosem tudott arról, hogy
a lánya ilyenkor hol szeli az óceánt. Triton úgy tudta, hogy ilyenkor Golddal
mennek el úszni egyet és közben beszélgetnek.
Gold az egyetlen, aki tudta, hol
ficánkol Ariel. A lány szokott fedezni neki, hiszen, ha az apja megtudná, hogy
a lánya felmerészkedett a felszínre, ahol bármi baja eshet… Mindenesetre
Goldban meg lehetett bízni, ő volt a leghűségesebb barátnő, akit Ariel csak el
tudott képzelni. Ráadásul, egyszer el is kísérte a lányt, hiszen már ő is unta,
hogy folyamatosan a hínárokat és a kagylókat számolgatja, amíg Ariel
kalandozik.
Alapvetően Arielnek mindene megvolt. Egy
szigorú apa, aki ráadásul egyfajta „fejes” volt odalent, egy legjobb barátnő,
testvérek, és egy olyan dolog, amiről minden halandó lány álmodna. Uszonya
volt. Egyetlen dologról mégsem tudott megfeledkezni. Arról, hogy mennyire
szeretné, ha a lábai végre különválhatnának, érinthetné a talpával a földet, és
a lábujjai közé szoríthatná a homokot.
Valaki meghúzta Ariel uszonyát, mire a
lány még utoljára egy szomorú pillantást vetett a már lemenni készülő, ragyogó
Napkorongra, sóhajtott egyet, majd lemerült a víz alá, uszonyával megzavarva
egy kicsit a még mindig nyugodt felszínt. Szemeit egy kicsit bántotta a sós
víz, mivel ezalatt a fél óra alatt elszoktak tőle, de ez hamar elmúlt. Vörös
haját átitatta a víz, ilyenkor még gyönyörűbb, teltebb színe volt. Az áramlások
ide-oda sodorták hullámos hajtincseit, és cirógatták a lány érzékeny bőrét és
pikkelyeit.
- Ariel! Neked nem a nővéred esküvőjén
kéne lenned? – kérdezte idegesen Gold, aki részben felelős volt a lányért, hisz
Triton mindig a lelkére kötötte, hogy vigyázzon az ő kicsi lányára.
Ariel a szájához kapta a kezét, és
nagyra nyitotta a szemét.
- Teljesen elfelejtettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése